Hetek óta tartott templomunk tornyának felújítása. Az állványok körbevették az épületet, a harang és az óra is hallgatott ez idő alatt. A munkálatok befejeztével különleges lehetőség adódott: mielőtt az állványokat elbontották volna, néhány bátor gyülekezeti tag Főgondnokunk vezetésével felmászhatott a toronyba, hogy közelről megcsodálja az órát és a harangot és körbetekintsen a magasból.

Templomunk tornya több mint egy építészeti elem. Évtizedek óta ott áll Szabadhegy fölött, látható messziről, és csendesen hirdeti Isten jelenlétét a városrészben. Felfelé mutat, emlékeztetve bennünket arra, hogy életünk nem csupán a mindennapok gondjairól és feladatairól szól, hanem arról is, hogy tekintetünket Isten felé emeljük.

A toronyba vezető út közben különös felismerések születhetnek. Rádöbbenhettünk, hogy az életben sem létezik tökéletes biztonság. Fel kell adnunk azt az irreális vágyat, hogy minden helyzet kiszámítható és veszélytelen legyen. El kell fogadnunk önmagunk és mások korlátait – és persze az állvány korlátait is.
A felfelé vezető úton nem lehetett egyszerre az egész utat belátni. Mindig csak a következő lépésre kellett figyelni. Talán hitben járni is hasonló: nem mindig látjuk a teljes tervet, de megkapjuk a következő lépéshez szükséges vezetést és bátorságot.

Közben azt is megtapasztalhattuk, hogy nem vagyunk egyedül. Voltak előttünk és mögöttünk haladók, akik figyeltek ránk, segítettek, biztattak. Ahogyan a gyülekezeti közösségben, úgy az élet útján sem magányosan kell megküzdenünk a nehézségekkel.

Amikor pedig felértünk, új perspektívából láthattuk a körülöttünk lévő világot. A magasból szemlélve minden egy kicsit másnak tűnt. A hit is ilyen ajándék: segít felülemelkedni a mindennapok gondjain, és Isten tágasabb látóhatárából szemlélni életünket.

A mostani felújítás nem csupán egy épület helyreállítása volt. Annak a jele is, hogy fontos számunkra mindaz, amit a torony képvisel: hitünk öröksége, gyülekezetünk múltja, jelene és jövője. Ahogyan a torony időnként megújulásra szorul, úgy hitünk és közösségünk is folyamatos megújulást igényel. A megújult torony így nemcsak épített örökségünk része, hanem továbbra is jelképe marad annak, hogy gyülekezetünk Istenre tekintve, reménységgel és hittel kívánja járni útját. A toronylátogatás pedig arra emlékeztetett bennünket, hogy a hit útja olykor bátorságot kíván, de közben mindig van, Aki vezet bennünket, és van közösség is, amely megtart.

Jó megtapasztalás volt ez ahhoz, hogy az élet nagy akadályaihoz is hasonló bizalommal, kitartással és bátorsággal közelítsünk.