GYŐR-SZABADHEGYI

Nagypéntek van. Reggel. Állok a tükör előtt, készülődök. Ma adjuk elő a Passiót, amit már annyira vártam. Az 50 éves Mária néz vissza rám a tükörből. Vajon menni fog? Bele tudom majd élni magam a szerepbe? Hiteles leszek? Tudni fogom majd, mikor kell bemennem? Ezer kérdés tolul a fejembe, és már akkor tudom, hogy írni fogok erről a mi Passiónkról. Eszembe jut, hogy tegnap reggel öntudatlanul a munkahelyem helyett a templom felé indultam el, és csak félúton jöttem rá, hogy valami nem stimmel. A szívem oda húzott…Aztán hirtelen 1986-ban vagyok, áprilisban. Megyek haza a templomból, konfirmációs felkészítés volt. Szépen süt a nap, már rügyeznek a fák a főúton. Kicsit elmélázom, és hirtelen ott áll velem szemben a
magyartanárnőm, aki az iskolánk igazgatója is, és kérdezi, hol jártam. Már nem tudok elmenekülni, mit mondjak? Az igazat? - de mit fog szólni, hogy templomban voltam? Alig tudja valaki, csak a családom és a legjobb barátnőm. Nem beszélünk róla, mindenki hallgat. És én megmondom. Templomban voltam, mert konfirmálkozni fogok. Rám néz, most nem is olyan szigorú a tekintete, félek, hogy mit fog válaszolni. Nagyon jól teszed mondja, és megsimogat. Először fel sem fogom, mit mond. Szóval nem baj, hogy templomba járok, sőt, meg is dicsér? Hihetetlen boldogság lesz rajtam úrrá, és tudom, hogy ez mindig így lesz!
Folynak a könnyeim ahogy felidézem ezt a történetet, de most már sietnem kell, nehogy elkéssek.

Már páran készülődnek, mire beérek a gyülekezeti terembe. Itt vannak a lányok is, akiknek ezt az egész előadást köszönhetjük. Arra gondolok, vajon én lettem volna-e olyan bátor mint ők, és el mertem volna vállalni egy ekkora feladatot? Hálás vagyok nekik, hogy ők ezt meg merték tenni. Zsófi, Flóra, Mesi, valószínűleg még ők sem sejtik, hogy csoda készülődik az ő szervezésüknek köszönhetően. Mindenki megérkezik, beöltözünk. Sándor tiszteletesünkkel közösen imádkozunk a szolgálatunkért, és már indulunk is a főpróbára.

Elkezdjük a Passiót, és már az elején mindnyájunkat lenyűgöz a profi hang- és fénytechnika. Peregnek egymás után a jelenetek, mindenki nagyon összeszedett, pontosan tudjuk, ki mikor jön. Ettől megnyugszom, mert pár napja még nem ment ez ilyen flottul. De most minden megy, érezzük a feladat fontosságát. Érzem, hogy nem lesz gond a beleéléssel. A templom gyorsan megtelik nézőkkel. A jobb középső második sorban ott ül az egész családom, mindenki itt van, aki nekem fontos. Nagyon jóleső érzés. Egy ismeretlen hölgy megszólít, ők már fél kilencre jöttek, és megnézték a főpróbát. Azt mondja, csodálatos volt. Elhiszem neki.


Elkezdődik a darab. Mikor Sándor megszólal fentről, mint Jézus, ismét földbe gyökerezik a lábam, mint kedd este, mikor először hallottam így. Annyira kifejező és lenyűgöző a hangja. Aztán kicsit meghatódik ő is, és elerednek a könnyeim. Milyen gáz, gondolom magamban, még csak 1-2 perc telt el, máris bőgök. Még jó, hogy sötét van. Alig tudom abbahagyni a sírást. Annyira tele van ez a Passió érzelmekkel, hogy nem lehet és nem is tudom kivonni magam a hatása alól. Nagy nehezen felhúzom a hosszú ruhát, és előbányászom a zsebemből a papírzsepit, amit bekészítettem, hátha szükségem lesz rá. A félig használt zsebkendőt
leteszem magam mögött a padra, biztos, ami biztos. Aztán Kálmán is elérzékenyül, és érzem, ahogy mindnyájan megrendülünk. Vajon hogy bírja, hogy tud koncentrálni, miközben az édesanyja kórházban és bármikor elindulhatnak vele Győrbe?

Gyorsan peregnek a jelenetek. Hihetetlen, milyen erő lakozik a népben, milyen odaadással játsszák a többiek. Jön Pilátus, és megint csak azon morfondírozok, milyen érzés lehet Józsinak, hogy a saját fiát ítéli halálra? Tudom, hogy ez csak egy színdarab, de akkor is. Mindjárt én következem. Klári megsimogatja a vállam, bátorít. És lassan elindulok, hogy először találkozzam a „fiammal”, Lórival. Nem előre eltervezve játszom a jelenetet, leginkább érzésből. Meghajlok, letérdelek, könyörgök, imádkozok. Évi hangját hallom fentről, és úgy érzem irányítja a kezem, a tekintetem. Nem lesz baj, menni fog, most már biztosan tudom.

Jönnek sorban a kedvenc jeleneteim. Először az, amelyikben az úrvacsorai jelenet van. Gyönyörű, ahogy Jézus veszi a kenyeret és a pohárt, megint meghatódom. Elképzelem, ahogy a tanítványok emberhalászokká válnak. Csodás kép. Aztán a gyerekek, ahogy Lóri, akinek már szintén van két gyermeke, végigsimít a fejükön. Mennyi gyengédség, féltés, szeretet van a mozdulataiban. Ismét könnyezek.

Zoli fantasztikus kísértő. Elképesztően kifejezően játszik. És már hallom is, hogy megérkeztünk a Golgotára. Már csak alig vagyunk a színen, egyre nagyobb a nyomás. Ági, mint Mária Magdaléna, támogat. Jön az utolsó jelenetem. És aztán megtörténik. Ott térdelek a kereszt előtt, és próbálom eljátszani az élet legnagyobb fájdalmát, a fiam elvesztését. A zene magával ragad, Lóri a lelkembe hatolóan néz, aztán vége és az ölembe teszik. Mária ül ölében a halott Jézussal…..,a szemem csukva, Kálmán vállamra teszi a kezét, és elmondja az utolsó monológját, elcsuklik a hangja, és újra elerednek a könnyeim. Ennyi érzelmet nem
lehet kibírni. És akkor megtörténik…. tudom és érzem, hogy bármi fájdalom és nehézség is jön ezután, ki fogom bírni. Ki fogom bírni, mert a Jóisten mindig ott lesz, és megfogja a vállam, átölel és erőt ad.