GYŐR-SZABADHEGYI

Amikor február elején egy dicsőítő zenekaros próbán a lányok (Zsófi, Flóra, Mesi) elkezdték összeírni a szerepeket, nem gondoltam volna, hogy létrejön az, aminek Nagypénteken részesei lehettünk... Én őszintén nem nagyon tudtam beleélni magam a passiójátékba a próbák alatt, mint sok más szereplő. Egyrészt, csak kéthetente jöttem haza, és akkor mindig olyan váratlanul csöppentem bele az egészbe; másrészt, az utóbbi egy hónapban elég intenzíven a szakdolgozatommal voltam elfoglalva, és inkább az egyetemi világban éltem, amiből az az egy-két óra minden második héten nem igazán tudott kiszakítani... Illetve az sem volt túl biztató, hogy még egy héttel az előadás előtt is kész káosznak éreztem az egészet, emberi erőlködésnek.

Aztán ráfordultunk az utolsó hétre, és mindennap próbáltunk. Úgy éreztem, hogy már kb. a templomban élek. De valahogy még mindig távol volt tőlem a történet. Szomorú, hogy az emberi szív ennyire kemény és közönyös tud lenni, hogy még akkor is eltávolítja magától a világot megváltoztató történetet, amikor jeruzsálemi asszonyt játszik a passióban... Meglepően hamar elmúlt a furcsa, kellemetlen érzés, amikor azt kellett kiabálni, hogy "feszítsd meg" vagy "halál reá". Már nagyjából az első próba után könnyedén ment, sőt, nem is fájt egyáltalán, hogy ezt kiáltozom. Nem fájt, sőt, bele se gondoltam, mi történik valójában, vagy miféle történetet elevenítünk fel - kívülállóként voltam a tömegben, és csak egy teljesítendő feladatot láttam magam előtt. Automatikusan pörgettem fejemben a szöveget, memorizáltam, mi miután jön, és örültem, ha sikerült jókor kiáltani, vagy megfordulni. Egyedül a zenék, és a végén bejátszott videó szövege tudott megérinteni. Az asszonyok táncánál is a zenére figyeltem (Non nobis Domine - a 115. zsoltár első verse a latin szöveg), ahelyett, hogy tudatosult volna bennem, hogy gyásztáncot járunk Jézus körül. Amikor meghallottam azokat a sorokat a videóban, hogy "én vagyok a Szó, aki cselekszik" és hogy "minden tartozást kifizetett", kirázott a hideg.

Eljött a péntek reggel. Izgatottan mentem a templomba; reméltem, hogy az aznap hozott hang- és fénytechnikával is minden stimmelni fog. És imádkoztam, hogy jusson el az üzenet, a mindennél fontosabb üzenet az emberek szívéhez, hogy igen, az Úr Jézus vállalta érted, helyetted a büntetést, a szenvedést - higgy Benne, és örökké élsz. Hát... jóformán mindenkihez eljutott, csak hozzám nem. Vagyis már eljutott sokszor, mélyre - de most nem. Ürességet éreztem. Nagyon örültem, hogy mindenki arról áradozik, mennyire megérintette őt az Isten, csodálatos volt hallgatni a rengeteg pozitív visszajelzést nézőktől, szereplőktől. Ugyanakkor fájt, hogy nekem személy szerint nem volt egy ilyen hű, de nagy rácsodálkozásom a kegyelemre. Húsvétvasárnap sem töltött el teljesen a feltámadás öröme, de akkor már legalább elmondtam Istennek is, hogy valami nagyon nem oké, a húsvét a kedvenc ünnepem, és most mégsem érzek semmit. Pedig már mióta új életben járok! Vagy lehet, hogy pont ezért? Mert már az évek alatt elcsépeltté vált a húsvéti történet? De hát hogy lehet elcsépelt az, ami az egész életem alapja? Az hogy bűnös voltam, de az Úr megváltott gyermeke lehetek?

Hétfőn végre megkérdezte tőlem az Úr, mint Illéstől: Mit csinálsz itt, Renáta? Mármint itt, ebben az ürességben, közönyben, langyosságban. Hol van a első szereteted? Én pedig azt feleltem, mint Illés: Sokat buzgólkodtam az Úrért... (1. Királyok 19: 9-10). Miféle magyarázat ez? Azért lettél közönyös, mert az Úrnak szolgáltál??? Igen, mert belefáradtam, meglankadtam. Miért? Mert nem az Úr Jézussal való kapcsolatomból fakadt a szolgálatom az utóbbi 1-2 hétben, hanem rutinból, saját erőből. Ez a felismerés pofon vágott. Rájöttem, hogy mindennel és mindenkivel foglalkoztam, csak az Istennel való személyes kapcsolatot hanyagoltam el. A személyes elcsendesedést, amit nem pótol az, hogy minden nap ott vagyok a templomban...

Meg kellett állnom, hogy újra megtaláljam a fókuszt Jézusban. És most, hogy kezdek visszatalálni Hozzá, most kis fáziskéséssel ugyan, de szépen lassan mélyre hatolnak a passiós élmények. Ott csengenek bennem egyes mondatok ("Kereszt vagyok, vagy ajándék? Vagy mindkettő, a tévútjaim járván?"; "Egyszer bukunk, kétszer? Nem, hetvenszer hétszer."), értelmet nyernek egyes jelenetek. És szégyenkezve, ugyanakkor mély megrendüléssel fedeztem fel, hogy Jézus nem csak a "nagy" bűnökért halt meg, hanem az én húsvéti képmutatásomért is. Képes volt azért is meghalni, hogy kizárom őt az ünnepből, ami Róla szól? Hogy másoknak elküldök egy írást, hogy ne legyen a húsvéti történet elcsépelt, aztán pont nekem válik azzá? Igen. "Háromszor tagadtál, én hányszor tagadok?" - kérdezte magától a fekete zakós, de a kérdés nekem is szól. Olyan jó tudni azonban azt, hogy az Úrnak nem probléma az, hogy úgy használjon, hogy én éppen távol vagyok Tőle és megtagadom Őt. Egy kedves testvér írta utána, hogy nagyon jó látni a Krisztus iránti szeretetemet, hűségemet. "Tessék?" - kérdeztem magamban. Hát mások nem a gyengeséget látták, hanem az Úr iránti szeretetemet, pont akkor, amikor lelkileg nagyon nem voltam topon? Természetesen ha megkérdezték volna, hogy szeretem-e Jézust, azt mondtam volna, hogy igen, a szívem mélyén ez így volt akkor is. De hogy ez látszott is rajtam? Elképesztő. Újra megtapasztaltam, hogy az Ő ereje a mi erőtlenségünk által ér célba, és Ő akkor is hűséges marad hozzám, amikor én hűtlen vagyok (1. Korinthus 12:9; 2. Timóteus 2:13).