GYŐR-SZABADHEGYI

Egy vasárnapi istentisztelet után odaléptek hozzám a rendező lányok és megkérdezték, hogy vállalom-e a szerepet. Annyi információt kaptam, hogy szövegem nem lesz, azt nem kell tanulni, mindenkinek lesz egy “szinkronhangja”. A színjátszás számomra egy annyira komfortzónán kívüli tevékenység, hogy egy pillanatig elgondolkodtam, elvállaljam-e. Elvállaltam. Hála Istennek. Úgy gondoltam, hogy nagy öröm az, ha egy gyülekezetben a fiatalok megmozdulnak, akarnak, hoznak újat, ezt nem szabad letörni és majd meglátjuk mi sül ki belőle.

A próbák döcögősen indultak. A forgatókönyv, az hogy nem beszélünk, az hogy a templomunk kialakítása nem feltétlenül ideális egy ilyen műsor előadásához, mind-mind nehezítették, hogy beleéljem magam a szerepbe. Amiben azonban nagy előnyöm volt (érzésem szerint) a többi szereplővel szemben, hogy Jézus személyisége, viselkedése a legjobban ismert a Biblia alapján, így nagyjából tudtam, hogy mihez kellene igazodnom.

A próbák során az első pillanat amikor azt éreztem, hogy kezd a helyére kerülni bennem a szerep az volt, amikor Sándor elsőnek olvasta a szövegemet. A nyugodt, karakteres hangja engem is elvitt magával. A másik pont ahol úgy éreztem, hogy “jó lesz ez”, amikor a főpróbán a fények és a zene is összeállt. Egy nem megszokott, de mégis valahogy jó nagypénteki érzés fogott el.

És, hogy mit adott ez a nagypéntek? Örömöt. De lehet-e örülni nagypénteken? Szerintem lehet, sőt kell! Nem Jézus halálának, hanem a megváltásnak. Örülhetünk annak, hogy a próbák alatt olyan emberekkel is beszélgethettünk egy kicsit, akikkel vasárnaponként egy fejbiccentésig vagy egy kézfogásig jutunk. Örülhetünk, hogy a gyülekezeten belül együtt dolgozó és nem csak ugyanabba templomba járó közösség formálódik. Örülhetünk, hogy olyan fiatalok vannak a gyülekezetünkben akik megmozdulnak, akarnak és tesznek is. Örülhetünk, hogy amint elhangzott a záró monológban, nem Jézus, hanem a Halál temetésén vehettünk részt.