GYŐR-SZABADHEGYI

Mottó: „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!”

A Passió előadásának ötletét gyülekezetünk három középiskolás leánya vetette fel a Református Bál után. Mivel tudták, hogy túl sokat beszélek és töprengek, ezért rögtön rám osztották a tépelődő „fekete zakós” karakter szerepét. Átolvastam a művet, és kissé megijedtem, hogy rengeteg szövegem lesz. Attól féltem, hogy ez a karakter túl sokat monologizál, ezzel felaprózza és megtorpantja a cselekményt. A próbák során a szerep jellege miatt némileg kívülállónak éreztem magam, hiszen a többiek korhű ruhákban lesznek, többnyire nem beszélnek, hanem közösen mozognak, míg én mai öltözetben hosszú monológokat adok elő. Egyetlen hasonló társam a Kísértő volt, akivel több jelenetben is voltak párbeszédeink, vitáink. Sokáig csupán olyan feladatnak éreztem ezt az előadást, amely amatőr színészekként tesz próbára minket, bár több kegyes célja is van:

• bemutatni a keresztutat azoknak, akik még nem ismerik: gyerekeknek és a nem hívőknek,
• összehozni a gyülekezet több nemzedékét egy közös, nagy kihívásban, egyfajta csapatépítésként.

Isten azonban valami mást, nagyobbat tervezett. Nem hagyta, hogy ilyen jó szándékú, mégis emberien banális célom legyen a szenvedésével.

De nekem ahhoz össze kellett törnöm.

A nagyhét szerdáján Tatabányán élő édesanyám stroke-ot kapott, és Budapestre vitték a mentők. Aggódás, tehetetlenség és bűntudat kerített hatalmába, miközben egyszerre kellett volna Győrben és Pesten lennem. A szereplésem is kétségessé vált, de a testvérek egy lélekként imádkoztak, és édesanyám két napon belül szinte teljesen meggyógyult, már csak a stroke-os betegek szokásos, egy hetes megfigyelésére és infúziós kezelésére kellett kórházban maradnia. Nem akartam, hogy Pesten rekedjen, hanem szerettem volna Győrbe hozatni még Húsvét előtt, ahol a család könnyebben látogathatja, de ezt nagypéntek reggelig sem sikerült megszervezni.

Mire eljött a Passió napja, én már nem amatőr színész voltam, hanem egy összepréselt szív.

A sorok, a szavak, a gondolatok, amelyeket a próbákon könnyedén kimondtam, most túlnőttek rajtam, és sokszor elcsuklott tőlük a hangom. A képek túl személyessé váltak. Amikor Jézust körülvették a gyermekek, nagyon fájt, hogy az enyém nem lehet közöttük, pedig ott volna a helye. Csakhogy nem született meg soha. Én képzeletbeli apuka maradtam. Mikor Jézus vállára kellett hajtanom a fejem, lehetetlennek tűnt kimondanom: „Jézus, Jézusom, itt vagyok.” Úgy éreztem, hogy egy zokogó nyögésre telik csak.

Az utolsó képben Mária az ölében tartja a halott Jézust. Melléjük kuporodva kellett elmondanom az utolsó mondataimat. Annyira éreztem Mária fájdalmát, hogy ez is csak remegő hanggal sikerült.

Amikor végül a fényeket felkapcsolták, körülnéztem, hogy elégedettek-e a nézők, de azt láttam, hogy többen is a könnyes szemüket dörzsölgetik. Nem színdarabot láttak. Jézus Krisztus üzent nekik, vele találkoztak. Akkor jöttem rá, hogy tényleg Istennek szolgáltunk. Ő nem elégedettséget akart, hanem megnyíló szíveket. Ehhez nekem erőtlenné kellett válnom, hogy a Szentlélek ereje érvényesüljön.