DSC04942.JPG

„Áldjad, lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsoltárok 103:2)

Kohán Adrienn

Református vallású családba születtem. Legnagyobb hitbeli példák számomra családom nőtagjai: imádkozó Nagymamám, Keresztanyám és Édesanyám. Ha visszanézek, Isten csodálatos kezét látom életem történéseiben.

Még csecsemő koromban egy betegség támadta meg hallásomat, de egy hozzáértő háziorvos „épp időben” észrevette az egyébként látható jelek nélkül zajló folyamatot és küldött műtétre, mielőtt még teljesen elveszítettem volna ezt az érzékemet.
Konfirmációi felkészítésünket testvéremmel – szülővárosunktól 120 km-re levő városban, Nagymamám és Keresztanyám lakóhelyén - végezte az ottani lelkészházaspár havi egy alkalommal.
A konfi-előkészítőn tanultakat a történelem órán is bátran elmondtam, akkor szembesültem azzal, hogy nem mindenki gondolja így! (80-as évek végét írtuk)
Kb. 5 év múlva indult el a mi városunkban is a missziói gyülekezet és egy olyan ifjúsági közösség, melyben otthonra találtam, már középiskolásként. A legtöbbet a nyári táborok jelentették. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy esti imaközösség alkalmával körülvett engem is erősen érezhetően Isten jelenléte. Már az ifiben is éreztem azt a feltétel nélküli elfogadást, amit Isten Lelkének jelenléte okoz egy hívő közösségben, de aznap este meg kellett szólalnom, meg kellett köszönnöm ezt. (Egészen addig a hangosan, közösségben elmondott imádság nagyon nehezemre esett.) Úgy gondolom azóta is, ez volt az első válaszom Isten megszólítására, hívására, jeleire. Akkori legjobb barátnőm is csatlakozott az ifihez – és lett gyülekezetünk hitvalló tagja.
Együtt indultunk a közgazdasági szakközépiskola után a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karára, Nagykőrösre továbbtanulni tanító-hittanoktatónak.

Családomban megtapasztaltam több életutat: milyen Istennel és milyen Isten nélkül járni a földi vándor-ösvényeket. Számomra egyértelművé vált az, amit a Zsoltárok könyve is megfogalmaz:

„Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek útja tetszik neki.
Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja.
Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam,
hogy elhagyatottá lett az igaz,
sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.”
(Zsoltárok 37:23-25)

Micsoda jó befektetés ez! Bízni az Úrban és ráhagyatkozni, és nem lesz koldussá még gyermekem sem! Ki kívánhatna ennél többet a földi életben?

A házasságkötés után Győrbe kerültem. Férjemet még az otthoni ifiben ismertem meg. A szabadhegyi gyülekezet tagjai lettünk, ennek idén 22 éve. A 2000-es évek elején, már kisgyermekes családként nagyon hiányzott a vasárnapi istentiszteleteken túl egy olyan közösség, ahol hasonló korú és helyzetű családokkal lehetünk együtt. Akkori beosztott lelkészünk – reagálva erre a szükségletre – létrehozta családos körünket (Kincskereső Kör), mely azóta már házi körré változott. Ebben a közösségben Istennek további számos csodáját tapasztaltuk meg. A családokban hitbeli testvérekre leltünk. Gyermeknevelésben, döntéshelyzetekben kaptuk egymástól „mindig a megfelelő időben” a támogatást, figyelmeztetést! Ebből egy példa: egy nehéz életszakaszban egyik gyermekünknek olyan gyógyszert írtak fel, ami hosszú távon akár káros lehetett. Mielőtt kiváltottam volna a gyógyszert, azon a napon 3 különböző személytől, lelki testvértől érkezett telefon, anélkül, hogy tudták volna, segítségre van szükségem a döntésben. Mindhárom irányból egy határozott NEM volt az üzenet. Azóta is Mennyei Atyánk gondviselését látom ebben a történésben is, hiszen Ő fel tud használni megmentésünkre mellettünk élő, Rá figyelő testvéreket! „Lelki nagymamákat” is kaptunk a gyülekezetben, akik a megfelelő, jól irányzott kérdésekkel tettek helyre az adott életszakaszban.
Azóta is folyamatosan tanulok és – hittanoktatóként – tanítok a hit útján járva, botladozva. Hálás vagyok az Úrnak, hogy minden nap tanít, vezet, igazgat családtagjaimmal együtt.

Mindezekért és az elkövetkező történésekért is áldott legyen az Úr neve!