DSC04942.JPG

Örvény és Házikör

Kohán Zoltán

Hétköznap, késő délután. Abbahagyom a munkát, felállok a képernyő elől. Láttam rajta ma is sok mindent. Bőven olyat is, ami nélkül az életem tisztább, a világ élhetőbb volna. Örvény. Nem kellene közel mennem hozzá, de csábít, megteszem. Visszanézve félelmetes: benne maradt az erőm egy része, amit arra a napra, céllal kaptam.

Rengeteg kép, emberi indulat, mind engem céloz, befolyásolni, magához alakítani akar. Nem válogat az eszközökben. Én pedig repülök egyikről a másikra, érdeklődök, tiltakozok, védekezek – és fáradok. Azt gondoltam, agymunka közben hasznos egy kis rágógumi. A friss gondolatoknak teret kell adni, nem lehet állandóan termelni. Ez az örvény azonban eltompít, szétszed, eltérít, összezavar. Megint odaadtam a pillanatért a távlatot. Rossz üzlet volt. Nincs minden veszve, de ebben a munkanapban is több volt.
Mára vége, úton vagyok hazafelé. Csütörtök, kora este. Tompán zúg a fejem, pedig most már otthon vagyok. Azok között, akikhez a legszorosabban tartozom. Ott, ahol rajtam múlnak a dolgok. Mégsem tudok igazán otthon lenni. Élettelen a kapcsolófelület. Berögzült mozdulatok, evés, ivás, sablon szavak.
Esteledik – csütörtök este. Szinte gépiesen újra a képernyő előtt. Skype, „Bekapcsolódás a hívásba” – hát legyen. A kis téglalapon újabb téglalapok, benne arcok – nem régen talán még ők is az örvényben forogtak. Sokasodnak a képek – némelyiken ragyog a mosoly. Némelyikük valószínűtlen távolságban van, mégis tisztán érzékelem. Közelítő kérdések – hírek: nyugtalan a víz, de haladnak az élet-hajók. Fény, szomszéd hajók – megmoccan bennem is az élet, halványan mosolygok.
No, kezdjük. Fohász – Téged keresünk most Urunk. A láthatón, mindennapin túlra nézünk. Jöjj Szentlélek! Kinyújtjuk az üres kezet. A képernyőn Ige: AZ ISTEN SZERET. A kerete zsoltár, evangélium, egyháztörténet, bölcsesség-irodalom, elmúlt vagy velünk élő írók gondolatai. Testvérek lelkén keresztül, az ő hangjukon – az Úr szól, újra a szívünket keresi. Vajon megnyílik? A tompaságon át elér-e a fény? Rajtam is múlik. Akarom! Hiszen annyiszor felmelegített már. Vígasztalt, vezetett, formált. Rábízom magam. Életre kelek.
Beszélgetünk. Gondolatok fakadnak, kapcsolódnak. Bennünk levő képek élesebb formát nyernek. Némelyikben bíztatás van, másban kérdés. Újabb és újabb színek. Kapcsolódunk az Ige által. Otthon vagyunk. Felüdülünk, erőt nyerünk. Él az Úr, beszél velünk, vezet!
Imádkozunk: bár kamerák szemei előtt, de egészen más térben és időben: közösségben – az Úrral és egymással. Megragadjuk a felénk nyúló kart. Kiemel ez örvényből. Erőt ad a következő napra is – és szilárd pontot, szívembe helyezett jelet, ha újra vonz majd az örvény.

Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. De te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás! (Jónás 2,6-10)