A győr-szabadhegyi gyülekezeti csendes napok sorában idén májusban először sikerült tavaszi alkalmat tartanunk, mivel az elmúlt évek során a járvány a tavaszra tervezett csendes napokat megakadályozta, és csak az őszieket tudtuk megtartani. Már ezért is különös örömet jelentett a május 13–14-én Bakonyoszlopon lezajlott elcsendesedésünk, amelyre végre nem őszi ködös, hideg estén, hanem ragyogó, illatos tavaszi péntek délutánon érkeztünk meg.

A nyugalmas kis bakonyi faluban rejtőző vendégház méltó keretet adott elvonulásunknak: szépen gondozott kert, igényes szállás, pár percnyi gyaloglással elérhető természet, valamint ízletes, bőséges étkezések vártak ránk. Ahogy megérkeztünk, és körülnéztünk, éreztük, hogy jó helyen vagyunk.

A gyülekezeti csendes napok állandó forgatókönyv szerint zajlanak. Az este a megérkezés, ismerkedés, feloldódás könnyedebb, nyüzsgőbb légkörében telik, majd a vacsora utáni áhítat már átvezet minket az elmélyülés csendesebb világába. Énekkel, és a Szentlélek segítségül hívásával készülünk az ige befogadására. Ezúttal az Ószövetségből Illés próféta történetének egy szakaszát (1Kir 18,20–19,8) hallottuk, valamint az Újszövetségből a tanítványok elhívásáról szóló rész első néhány versét (Mk 3,13–15). Az előbbihez kapcsolódó igemagyarázat megvilágította, hogy Illés próféta anélkül cselekedett Isten nevében, hogy előtte Isten jelenlétében időzött volna, kikérve és meghallva Isten útmutatását; az elhívás történetéhez fűződő elemzés pedig azt emelte ki, hogy a tanítványoknak is először Jézus jelenlétében, Vele való közösségben kellett élniük, hogy lássák az Ő példáját: mit, hogyan tesz, és csak ezután munkálkodjanak az Ő nevében. Ezekkel a gondolatokkal vezette be tiszteletes úr a másnapi egyéni elmélkedésünk, igetanulmányozásunk témáját: Isten jelenlétében lenni, mielőtt az Ő nevében cselekszünk. Ráhangolódásunkat imaközösséggel zártuk, ami segített, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz lélekben.

A csendes napok gerincét a szombat délelőtti 3–3,5 órás egyéni elvonulás jelenti. Célja a közösség megélése Istennel és önmagunkkal. Ehhez a rövid reggeli áhítat során kapjuk meg azokat a bibliai részeket, amelyekkel az elcsendesedésben mélyebben foglalkozunk, Isten Lelke segítségével kibontva, megértve, befogadva azokat, és azokon a pontokon, ahol megszólítanak, imádságban forgatva tovább. Arra figyelünk, hogy mi szólít meg – ez lehet egy mondat, vagy akár egy szó is –, és ezen keresztül mit üzen nekünk Isten. Elindulhatunk a megadott igéktől a hivatkozások mentén is, engedve, hogy oda vezessenek, ahol megszólíttatunk.

Mostani alkalmunkra két igeszakaszt kaptunk imádságos átelmélkedésre: Illés történetének folytatását a Hóreb-hegyi eseményekkel (1Kir 19,9–18), valamint Márk evangéliumából a megdicsőülés hegyén történtek leírását (Mk 9,2–13). Vezérfonalunk volt, hogy a csendes órák során mi is próbáljuk a halk és szelíd hangot meghallani és benne felismerni Istent, valamint a nekünk szóló aktuális üzenetét. Figyeljünk arra, hogy Isten szelídségét és hatalmát egyben felismerjük, és Jézus hatalmát, erejét alázatában meglássuk!

Ezekkel a kérdésekkel indultunk a természetbe, amely vadvirágos domboldalakat és árnyas erdei utakat is kínált számunkra. Az idei elcsendesedés egyik alapvető tapasztalata volt, hogy ezúttal a természet különösen nagy erővel hatott ránk, magára vonta figyelmünket. Az ősz jobban befelé fordított, míg a tavasz inkább kifelé, ám ez mégsem akadályozta az elmélyülést. Viszont mindannyian örömmel adtuk át magunkat a májusi napfénynek, az illatoknak, a nyugtató dús zöldnek, a madárdalnak. Isten teremtett világának szépsége már önmagában felüdítő, megbékéltető hatású volt – kisimított minket.

Egyéni útjaink után az ebédet követő „morzsaszedegetés” folyamán ismét közösségben voltunk, hiszen a csendes napok fontos célja az egymással való mélyebb közösség megélése is. A szombat délutáni záró alkalom lehetőséget adott arra, hogy megosszuk a délelőtti tapasztalatainkat, felfedezéseinket. Ki mit értett meg? Mit fedezett fel? Miben érezte megszólítva magát? Ez a megosztás most egy nagy beszélgetéssé alakult, amelyben a megélt élmények mellett a közben felmerülő kérdések, érzések mentén is haladtunk, de mindvégig az ige nyomát követve. Ez a beszélgetés mindannyiunknak azt az izgalmas örömet adta, hogy ugyanaz az ige kinek-kinek mást mondhat, mást fedhet fel, így egymás felismerései által más mélységét, vonatkozását, jelentését fedezhetjük fel Isten szavának.

Bőségesen megáldotta az Úr az elcsendesedésünket. Voltak köztünk olyan testvérek, akik most vettek részt először ilyen jellegű alkalmon, és voltak már „gyakorlott” elcsendesedők. Van akinek az újdonság még leülepedésre váró élményét adta, van akinek személyes üzenetet életére nézve, van akinek kérdéseket, van akinek eddig fel nem fedezett tartalmakat az olvasott igeszakaszokban.

Illés történetéből megértettük, hogy a próféta addig nem ismerte igazán Istent, hamis képet hordozott magában Róla, amíg életének mélypontja, a teljes feladás, a halálvágy állapota után a halk és szelíd hangban fel nem ismerte az Úr igazi mivoltát. Ő a bosszúálló, pusztító, tűzzel jövő Istent képviselte a Kármel-hegyen, holott az Úr lényének lényege a szelíd, irgalmas szeretet.

A tanítványok története pedig arra mutatott rá, hogy már jelenlegi életünkben is mennyire vonzó számunkra a mennyei világ, amelyet ők egy pillanatra megízleltek, mennyire vágyakozunk annak békességére és tisztaságára a zűrzavaros földi élet helyett. Ugyanakkor félelmetes is nekünk, hiszen a tanítványok is megrettentek látva Jézust mennyei dicsőségében, két mennyei lény társaságában. Isten ekkor Jézusra mutatott, hogy Őt hallgassák, vagyis itt a földi életben egyelőre ez a legfontosabb számunkra: figyelni, hallgatni, szemlélni Jézust, tanulni Tőle, követni és szolgálni Őt. A mennyei világra még nem vagyunk teljesen érettek, még kicsit ijesztő számunkra, ám végső vágyunk és megígért örökségünk mégis a mennyei élet. Jó, hogyha vágyakozunk utána.

Hamar Zoltánné Bede-Fazekas Enikő

Fényképes beszámoló a fotóalbumban.